Ismét nagyobb létszámmal indultunk útnak, talán a karsztos vidék különlegességének volt ez köszönhető. Timi, Ildi, Sanya, ZSaD és jómagam. A vonatunk 8:30-kor indult a Keletiből. Miskolci átszállással fél 12 felé érkeztünk meg Putnokra. Az első napra csak egy rövid szakaszt terveztünk, így a Havanna étteremben kezdtük meg a kirándulást. Egy kiadós ebéd után nekivágtunk a Kelemérig tartó szakasznak. Az eső kicsit szemerkélt, de nem volt vészes.
Putnokot elhagyva hosszan kellett aszfaltúton menni, majd egy halastó után irányt vettünk az erdő belseje felé.
A talaj kissé sáros volt, de messze nem annyira, mint a legutóbbi túrán. Mivel a levegő hőmérséklete közel 10 fok körül alakult, és szél sem volt így már az első emelkedőnél kellően kimelegedtünk. Igazából ez volt az egyetlen komolyabb erőpróba aznapra. Végül, csak felküzdöttük magunkat teli hassal a csúcsra.
Innen már lefele vitt az utunk a Mohos tavakhoz, majd nem sokkal később kijutottunk egy aszfaltútra, ami már Kelemérre vezetett be minket. A Tompa Mihály Emlékháznál felhívtuk a szállásadót, hogy merre is van a vendégház, mert nem szívesen mentünk volna rossz irányba a fő utcán. 10 percre rá érkeztünk meg a Mohos vendégfogadóhoz. Tisztálkodtunk, vacsoráztunk, csocsóztunk egy jót és bár tudnám mitől, de hamar elálmosodtunk, ezért el is tettük magunkat másnapra.
A második nap már egy hosszabb etap várt ránk. Nagyjából sikerült is időben elindulni, 8:30 felé már a boltnál kávéztunk. Végül 9 óra felé hagytuk el Kelemért. Kissé hűvös volt a reggel, de az ég már barátságosabb arcát mutatta felénk. Bő fél óra elteltével elértük Gömörszőlőst. Egy keskeny kis autóúton vezetett addig az utunk. A boltba itt is benéztünk, mert Keleméren nem volt már péktermék. Nem kis meglepetésünkre a szállásadó hölgy volt a boltban a kiszolgáló. A bolt előtt reggeliztünk, azután folytattuk a kirándulást Aggtelek felé.
Kissé szokatlan, de annál praktikusabb kék jelzésekkel találkoztunk. Fél literes sörös dobozok voltak lemázolva kék-fehérre és ezek voltak felakasztva egy cölöpre, vagy fára. Zádorfalva felé az út nagy része nyílt terepen vezetett. Messzire lehetett ellátni a dimbes-dombos vidéken. Tőlünk balra egy őzike keresgélt táplálék után az egyik domb oldalában.
Nemsokkal később hívott a jósvafői szállásgazda, hogy sajnos nem tud ma személyesen találkozni velünk, de nyugodtan menjünk be, mások lesznek ott, akik be tudnak engedni minket. Nem először volt már így, hogy csak távozáskor találkozunk a szállásadóval. A dombokról lefelé ereszkedve a terep egyre sárosabbá vált. Itt bizony néhol kerülőutakat kellett néznünk, hogy tovább tudjunk haladni. Egy rövidebb erdős szakasz után ismét egy rétre értünk, majd egy-két dombbal később már láttuk a zádorfalvi templom tornyát.
Utunk a kocsmába vitt, lévén ott kellett pecsételnünk, meg igen csak szívesen ültünk le melegedni egy fél órára. Az ivóban a helyiek a délután meccsre hangolódtak, mi meg csendesen kifújtunk magunkat az egyik asztalnál. Dél felé indultunk tovább a Ragály felé vezető autóúton. Egy kilométerrel távolabb az út jobbra ment, mi meg balra fel a dombra. Itt megint felszedtünk 1-1 kg sarat a cipőtalpunkra. Konstatáltuk, hogy itt még nem elég karsztos a terület. Amikor elértük az erdőt, a sár is megszűnt az avarnak köszönhetően. Kis pihenőt tartottunk és közben megtisztítottuk cipőinket a felesleges súlytól. Innen már igazi erdős szakasz jött.
Aggtelekig végig fák között vitt az utunk. Aggtelekhez közeledve egészen a határ szélét is érintettük. Át is léptünk egy percre Szlovákiába. Csak röviden pihentünk a határkő mellett mert ismét szemerkélni kezdett az eső. Hamar kiértünk az Aggtelekre vezető főútra, amin jó 2 km-t kellett haladnunk a buszmegállóig. Itt kissé megzavart minket, hogy autóbusz várótermet írt az online menetrend, ezért teljesen feleslegesen felgyalogoltunk a távolabbi buszmegállóhoz, ahol aztán csak egy hideg szélfútta megálló volt. Hamar visszasiettünk az elágazáshoz, ahol fél 5 felé beültünk a Martini presszóba. A buszmegálló a presszóval szemben volt, így majdnem az utolsó pillanatig a melegedőben voltunk.
A busszal gyorsan átértünk Jósvafőre, ahol a megállóval szemközti Garan vendégházba igyekeztünk bejutni. Egy kopogtatás után nyitottam az ajtót, de 2 szépen megtermett német juhász sietett felém bentről, mire én habozás nélkül csuktam vissza a bejárati ajtót. Kisvártatva a lakótársak beterelték a kutyákat a szobájukba, így mi is hozzájutottunk a szobánkhoz ép bőrrel. Gondoltuk de jó lenne vacsorázni egyet a Malom étteremben. Nem is tettünk másképp, felkerestük Jósvafő egyetlen nyitva tartó vendéglőjét, és bementünk. Egy pincér hátrakísért minket egy hátsó terembe, ahol mások is voltak már. Látszólag a sok vendég ellenére volt még hely bőven. Le is ültünk, majd mikor az étlapot vártuk volna egy cseppet sem kedves hölgy kitessékelt minket, hogy mi ma itt nem eszünk, mert a konyha nem kapacitása nem bírja el ezt az 5 embert még. Mondanom sem kell, hogy nem kicsit húzott fel a dolog minket, de minden problémázás nélkül elhagytuk az éttermet. Szerencsénkre Ildi nem adta fel ilyen könnyen, és a bejáratnál egy kedvesebb hölggyel lebizniszelte, hogy elvitelre kaphassunk egy kétszemélyes tálat. A szomszédunkban lévő kocsmában tudtuk ezt elfogyasztani. Legalább éhen nem maradtunk. De egy biztos, a jósvafői Malom étterembe még egyszer be nem teszem a lábam.
Harmadnap a barlangtúrák napja volt. Sajnos nem jött össze a hosszú túra, így két kisebb túrán vettünk részt. Korán keltünk, reggel 9-kor már a vöröstói barlangbejáratnál voltunk. A túra csak 10-kor indult, addig sétáltunk egyet a Vörös tóhoz. 10 órakor egy szép nagy csoporttal együtt leereszkedtünk a hegy mélyébe. Kb. másfél órát gyönyörködhettünk a barlang szépségeiben azután feljöttünk a felszínre a jósvafői kijáratnál. A jegypénztárnál megejtettük a pecsételést az igazolófüzetbe.
Aggtelekre a kék jelzés mentén nyargaltunk át, de az 1 órási beengedésről pár perccel lecsúsztunk. Szerencsénkre a nagy érdeklődésre tekintettel nem csak 3-kor indult a következő látogatás, hanem közbeiktattak egy túrát 2-től is. Így volt egy szűk óránk pihenni egyet a bejárat melletti étterembe.
A Baradla-barlang aggteleki részét is megnéztük végül, de a vöröstói szakasz nekem sokkal jobban tetszett. Zárásként még ettünk egyet az étteremben, majd elsétáltunk Aggtelekre, mert még sok idő volt a buszig. Egy kiskocsmában vártuk meg a busz érkezését. Az éjszakát ismét a Garan vendégházban töltöttük el.
Negyedik nap a kakassal együtt keltünk. Ildi, Timi és Sanya a 6:10-es busszal hazaindult, míg mi ZSaDdal gyalogszerrel indultunk Bódvaszilasra. Csendes ködös reggel volt. A szél nem fújt, így nem volt gond a talajmenti faggyal sem.
Jósvafőt elhagyva egyszer csak hirtelen jobbra fordultunk és felkapaszkodtunk egy hatalmas rétre. Gyönyőrű szép volt ahogy a vékony ködréteg megült a dombok közt. Itt a gps nagy hasznunkra volt, hogy megleljük a pontos irányt. Egy békésen legelésző ménes állta utunkat, de egymást nem zavarva elsétáltunk a lovak között.
Szelcepuszta előtt nemsokkal 2 szarvas legelészett a réten. Sajnos nagyon hamar kiszúrtak, így csak messziről tudtam lefényképezni őket.
A puszta után leereszkedtünk egy völgybe, ahol egy patak kísérte az utunkat egy darabon. Két kisebb emelkedőt megmászva jutottunk el a derenki romközségbe. Itt tartottunk egy nagyobb pihenőt, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk elérni a 11:30-as vonatot a tervezett 13:30-as helyett. Éreztük, hogy nem lehetetlen, ezért érdemes lenne megpróbálni. Az idő melegedni kezdett, és egy kemény emelkedőt kellett még letudnunk.
A tempónkat megnöveltük, amennyire csak tudtuk, hogy legyen egy kis tartalékidőnk, ha az emelkedő kifogna rajtunk. A nagy hajtás sokat kivett belőlünk, így épp az emelkedőre nem maradt elég szufla. Pulcsira vetkőztünk az emelkedő felénél, és egyből jobban tudtunk haladni. A Szabó-pallag erdészházhoz később érkeztünk, mint ahogy szerettünk volna, de nem adtuk fel. Itt már a fényképezőt is eltettem, hogy eszembe se jusson fényképezéssel bíbelődni, és kocogva indultunk neki az utolsó bő 5 km-nek.
Kb. fél óra alatt leereszkedtünk a faluba, és ekkor már tudtuk, hogy ha nem falnak fel minket a soron, akkor el fogjuk érni a vonatot. Így is lett, kb. 10 perccel a vonat érkezése előtt értünk ki az állomásra. Így a vártnál jóval korábban délután 4 óra előtt pár perccel érkeztünk vissza Budapestre.
23. túra: OKT 25. szakasz (Bódvaszilas -> Boldogkőváralja)
Szombat reggel a 6:30-as IC-re váltottunk jegyet ZSaDdal. Meglepő módon helyjegy már csak az első osztályra jutott. Két órával később már Miskolcon voltunk, ahol a Tornanádaska irányba közlekedő kis piroskával folytattuk utunkat. Bódvaszilast fél 11-re értük el. Az idő nagyon borús volt, de szerencsére nem esett az eső. A szilasi állomáson a forgalmista leengedte a sorompót, majd ránk pillantott és adta is a pecsétet. A Rákóczi-Barlang bő 4 km-re volt, de csak délre kellett odaérnünk, ezért kényelmes tempóban indultunk el.
Bódvarákó határáig aszfaltúton kellett menni, de szerencsére csekély volt a forgalom. A barlangnál egy ideig úgy tűnt, csak ketten leszünk a déli csoportban, de az indulás előtt pár perccel befutott egy 4 fős társaság 3 kóbor kutyus kíséretében. 12:15-kor indultunk befelé a barlangba. egy ideig egy bányajáratban hatoltunk a hegy gyomra felé, majd egyszer csak kitárult előttünk egy kisebb meseország. Csúszós vaslépcsőkőn lehet a barlangot bejárni. Nem mondom, hogy ez a legszebb barlang, mert nehéz őket összehasonlítani, de azt bizton állíthatom, hogy itt ért a legintenzívebb élmény.
A 4 fős társaság nagyon ráérős volt, így sikerült 20 perces hátrányba kerülnünk a tervzetthez képest, ami már amúgy is elég kemény tempót irányzott elő aznapra. Még kb. 22 km volt hátra, és már fél 2 felé járt az idő. Roham léptekkel szeltük a métereket. Bódvarákón szinte menet közben pecsételtünk. Fel a hegyre, le a hegyről. Tornabarakony felé megkezdődött a 3 napos küzdelem a sáros talajjal. Tornabarakonyon tartottunk egy kisebb pihenőt mondván, hogy már csak kb. 14 km lehet hátra, amit csak egy pecsételéssel fogunk megszakítani. A buszfordulóban váltottunk pár szót a buszvezetővel, aki az egyetlen Tornabarakonyt érintő helyközi vonalat viszi.
Fél 4 után indultunk tovább Rakaceszend felé. Az emelkedőn nagyon fárasztó volt a sárral küzdeni, és ekkor még nem is sejtettük, hogy ennél csak rosszabb lesz. Felértünk a nyeregre, ahol teljes szélcsend honolt. Az égbolton épp egy tuba kezdett kialakulni. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Nagyon érdekes volt. Rakacaszendre levezető ösvényt nem láttuk egyértelműen, de a gps irányba állított minket. A faluban viszonylag nagy volt a mozgás, aminek nem örültünk, de semmi gond nem volt végül. Szépen csendben mentünk végig a főutcán a pecsételő helyig. Épp szerettem volna becsöngetni, mikor egy udvari kis épületből előjött a tulajdonos. Kérésünkre rögtön hozta a pecsétet és a tintapárnát is. A pecsét őrzője viccesen megkérdezte, hogy sár van-e. Kb. derékig csaptuk fel magunkra a sarat :). Majd hozzátette, hogy Irota felé még száraz időben is sáros a talaj. Két perc nem telt bele már mentünk is tovább Irota felé.
Naplementéig már csak bő másfél óránk volt. Még nagyobb tempóra kapcsoltunk, már amennyire a sár engedte. A faluból kifele menet, barátságtalan kutyák ugatottak utánunk valamit, de szerencsére nem közeledtek. Egy ideig még elviselhető volt a terep, de kb. az utolsó 6-8 km teljesen fel volt ázva.
A sár iszonyat mennyiségű erőt vett ki belőlünk. A cél előtt 2 km-el ZSaD dobott egy hátast a csúszós lejtőn. Szerencsére nem sérült meg. Mire lement a nap, épp kiértünk az erdőből. De még mindig hátra volt bő 1 km a mély sárban. A szállásunkat fél 7 után értük el pár perccel. Túl az Óperencián vendégházban szálltunk meg. Hatalmas adag vacsora várt ránk a szálláson. Sajnos olyannyira elfáradtunk, hogy csak keveset tudunk enni az ételből. A vaskályha lobogó tüze mellett hamar elaludtunk.
Másnap fél 9 felé indultunk útnak meglepően frissen. Az előző napi fáradságnak már nem sok nyoma volt bennünk. Felsővadász felé félúton 6 kis vadmalac futott szerte széjjel, mikor megzavartuk őket a makkok összeszedegetésében a csapáson, amerre az utunk vitt. Szerencsére az anyjuk nem kívánt megismerni minket, pedig gyanítom, ott volt a közelben. A tereppel Felsővadászig nem volt semmi gond, leszámítva, hogy a faluba bevezető turistaút hasonlóan láthatatlan volt, mint Rakacaszend előtt. Sréhen leereszkedtünk a réten a faluba. A boltban tudtunk pecsételni. Tartottunk egy kisebb pihenőt is, így csak 11 után indultunk tovább. A helyiekkel nem volt semmi gond, csak a tizenévesek próbáltak bekóstolni minket egy beszólással, de mi ezt ignoráltuk, mintha nem is hallottuk volna.
Ismét felfelé vezetett az utunk. Na itt, gps ide vagy oda, sikerült vagy 600 méteres kerülőt tennünk egy szántóföld széle mentén. Elnéztük az utat, majd visszafelé nem akartunk menni, átvágni meg nem akartunk az áthatolhatatlannak tűnő bozóton, így a térképre hagyatkozva előrefelé menekültünk az elhibázott úttalan utunkról.
Kicsit morgolódva de csak felértünk a dombtetőre. És ekkor megláttuk azt, amit sosem szerettünk volna. Egy 3 méter széles út 20 cm mély sárral, erős növényzettel szegélyezve, kitérésre esélyt sem adva. Hála égnek kb. 150 méter hosszú volt csak ez az átkozott szakasz.
Nyéstán és Abaújszolnokon is megpihentünk 10-10 percre. Abaújszolnoknak csak a szélét érintettük, de nem is szerettünk volna behatóbban megismerkedni a helyiekkel. Az idő egyre jobb lett, a nap is kisütött hosszabb-rövidebb időre. Jó lett volna, ha valahol be tudtunk volna ülni egy pohárkára, de vagy zárva volt minden, vagy csak a település szélét érintettük.
Baktakék felé ismét megmásztunk egy dombot, aminek a gerincén először egy fácán rohant át előttünk, majd egy őz szaladt tova a napraforgóföldön. Később még egy vad surrant át az előttünk lévő úton, de nagyon messze volt, így nem tudtam beazonosítani, hogy vajon milyen állat lehetett.
Baktakéken fél 3 felé pecsételtünk és megpihentünk fél órára.
Fancsal felé ismét felfelé indultunk. Egy rövidebb szakaszon aszfaltúton kényszerültünk haladni. Délután 4 körül beértünk Fancsalra. Már csak kevés volt hátra, így itt is pihentünk bő fél órát. Végre volt stabilan elérhető mobilhálózat is.
Felkerekedtünk az utolsó, levezető szakaszra. Abaújdevecser határában átöltöztünk, hogy nehogy páros lábbal rúgjanak ki minket a Holdfény panzióból. A panzió kb. 800 méteres kitérőt jelentett a kékről, de ez igazán nem volt sok a kényelmes szállásért cserébe. Vacsora után még az X-faktorba is belenéztünk.
Hétfő reggel viszonylag korán indultunk, mert nem akartunk rohanni, és vár megnézésére is hagyni kellett kellő időt. Az utunk első állomása az encsi spar volt. Vettünk magunknak némi friss pékárút és üdítőt. Encsen nagy volt a nyüzsgés, mindenki épp indult a melóba. A posta előtt kisebb sor volt, várták a nyitást. Majd minden sarkon valami eu-s projekt óriás plakátja feszített. Mi meg hosszasan gyalogoltunk a járdán Gibárt felé.
Egészen a vízerőműig aszfalton kellett mennünk. Az erőműnél becsöngettünk, és fél perc múlva már kezünkben is volt a pecsét. Átkeltünk a Hernád felett a gibárti hídon, majd felmentünk a szerpentinen. Olyan élesek és szűkek a kanyarok, hogy lámpa irányítja a forgalmat, hogy egyszerre csak egy irányból menjen a forgalom.
A folyó hosszan kísérte az utunkat, egészen Hernádcécéig. Itt jobbra fordulva már csak egy apró domb választott el minket Boldogkőváralja vasúti megállóhelytől. Az állomáson véget ért a föld út, így ismét rendbe szedtük magunkat. Innen még felmentünk a várba.
Nagyon megérte megnézni a várat. Nem csak a panoráma fenomenális, hanem az épületben van egy gyönyörű ólomkatonás terepasztalokkal teli terem is. Úgy terveztük, hogy ott fogunk ebédelni a várétteremben, de pechünkre nem nyitottak ki még 1 órás csúszással sem a kiírthoz képest. Így bíztunk benne, hogy majd a faluban találunk valamit nyitva, de a kisbolton kívül minden zárva volt. Kb. 1 órát vártunk a buszra, ami visszavitt minket Encsre, ahonnan vonattal jutottunk vissza a fővárosba miskolci átszállással.
22. túra: OKT 19. szakasz (Becske -> Mátraverebély)
A legutóbbi 4 napos menetelést sikeresen abszolváltuk, így bátran vágtunk neki 3 napra tervezett cserháti kalandnak. Kicsit sajnos szerencsétlenül jött ki, hogy az első és utolsó napra jutott a két leghosszabb szakasz, de így legalább nyugodtan maradt időnk a hollókői várra is.
Pénteken reggel a 8:00-kor indultunk ZSaDdal a Keletiből. Úgy volt, hogy Broki is velünk tart, de a bölcsességfoga nem így gondolta. Hatvanból busszal mentünk Becskére, ahova 11 óra tájékán érkeztünk meg. Kemény napnak néztünk elébe, nem is vacakoltunk sokat, gyorsan nekivágtunk az emelkedőnek.
A szandai várhoz közeledve volt egy 500 méteres szakasz, ahol nyomát sem láttuk a kéknek, de még az ösvénynek sem. A gps-ben bízva jutottunk túl ezen a szakaszon. Fél egy előtt nem sokkal felértünk a romhoz. Pazar körpanoráma tárult elénk. Kis szusszanás után leereszkedtünk a meredek hegyoldalon. Korábban olvastam a nyáron elég sok a bogár a Cserhátban, ennek az előszelét tapasztaltuk meg mi is.
Szandaváralján a pecsételtünk, majd Terény felé tovább haladtunk. Reménykedtünk, hogy talán ott nagyobb az élet, és találunk valami frissítőt. Mint egy útitárs kísért minket tovább az utunkon a hey tetején ülő várrom. Akárhányszor visszanéztünk, valahogy azt éreztük, nem távolodunk. Fél három felé értünk Terényre, de sajnos csak a falu szélét érintettük. Kitérőhöz meg nem fűlött a fogunk, mert még sok volt hátra. Cserhátsurányig aszfaltúton mentünk, hamar oda is értünk. A központban az egymással szemben álló ivók közül a Flamingót választottuk pecsételésre, és felfrissülésre. Közel egy órát pihentünk, majd fél öt felé nekivágtunk a hátralévő 9 km-nek.
Egy szántó mellett kaptattunk felfelé, mikor egy napon sütkérező siklót zavartunk meg. Vagy inkább ő minket. A domb tetejéről remek kilátás nyílt Cserhátsurányra. Az utolsó szakasz felénél távol a lakott területektől egy szarvas futott keresztbe előttünk a földúton, majd nem sokkal később egy szántó szélén egy nyúl napozott a lemenő nap fényében.
Fél hét felé érkeztünk meg a nógrádsipeki Tornácos vendégházhoz, ahol épp az ágyneműnket húzták fel. Egy bő óra alatt rendbe szedtük magunkat, majd felmentünk a Korona presszóba pecsételni.
Mivel a 2. napra nem volt sok betervezve, ezért kényelmesen 8 után felkeltünk, és volt vagy 9 óra mire elindultunk. A terep eleinte elég rossz volt az erdészeti munkálatok miatt, de ahogy egyre magasabbra jutottunk, úgy lett egyre szebb az erdő is. Már 11 óra is elmúlt, mire megláttuk a hollókői várat. Mivel előző nap csak szendvicseket és rágcsálnivalót ettünk, így kezdtünk nagyon megéhezni.
Féltünk attól, hogy ha esetleg túlzottan belakmározunk, akkor nehéz lesz felmászni a várba, ezért inkább az ebéd előtt mentünk fel. Fölösleges kerülőt nem akartunk tenni, ezért a várcsúcsot a bejárattal ellentétes oldalról egy kis ösvényen másztuk meg. Kemény vádli edzés volt. A várból fenséges volt a kilátás, nagyon messze el lehetett látni. Finom palóc kézműves söröket árultak a vár büféjében.
Sajnos épp csatornázták a főutcát, de azért így is nagyon szép volt az ófalu főutcája. A Vár étteremben megebédeltünk, majd a Hollóköves presszóban pecsételtünk. Fél 3 felé hagytuk el Hollókőt. Nem kellett sietnünk, hiszen kb 7 km volt csak hátra az alsótoldi szállásig. Hollókő után nem sokkal egy nagy réten át vezetett az út, ahol sikerült elnéznünk a jelzést, de szerencsére kb. 500 méter után észbe kaptunk. A vártnál jóval melegebb volt, és a réten haladva nem védett minket az erdő lombkoronája. Meg is lett az eredménye másnapra. Felsőtoldon pihentünk fél órát a focipálya mellett, majd ismét a tűző napon folytattuk az utunkat a Told Gold panzióig. Remek szálláshelyünk volt, tudtunk meleg ételt is enni. Az utolsó napra egy hosszabb szakasz maradt, ezért hamar lepihentünk. Az Eurovíziós dalfesztiválból csak fél órát láttunk, de ez is több volt a kelleténél.
Reggelre nagyon beborult. Már 7-kor úton voltunk. A bolt persze zárva volt, de mi a pecsételés már előző este letudtuk a szálláshelyünkön. Az utunk gyenge esőben folytatódott Nagymezőpuszta irányába az aszfaltúton. Nagymezőpusztán nem tudtunk pecsételni, mert a csárda még nem volt nyitva 7:20-kor. A felhőzet tovább erősödött, majd mikor letértünk az autóútról leszakadt az ég. Felvettük a kabátunkat, beburkoltuk a táskánkat a vízhatlan huzattal és sietve mentünk tovább. Szakadt az eső, csak a kilátóban tudtunk pihenni egy kicsit, mert szerencsére volt teteje, ami megvédett minket az esőtől.
11 óra felé értünk Nagybárkányra. Az eső is elállt szerencsére. Pecsételtünk a kocsmában majd gyorsan tovább álltunk. Sámsonházát elhagyva a falu szélén egy nagy kőnél lepakoltunk és szárazra cseréltük a ruháinkat. A következő szakasz nagyon nehéz volt. A mélyen fekvő szakasz összegyűjtötte a sok csapadékot, és alig tudtunk talpon maradni a nagy sárban. A sártól eltekintve kimondottan szép volt ez a szakasz. A végén egy bokrok alatt futó kis ösvényen kellett guggolva végigmenni. Mondjuk jobb lett volna, ha nem csúszik közben a sártól.
Egy óra felé értük el Mátraverebélyt. A falu szélén letakarítottuk magunkról a sarat, majd végigsétáltunk a Macskajaj filmet idéző utcákon a buszmegállóig. 2 óra felé szálltunk fel a közvetlen járatra a Stadionok állomáshoz.
Voltunk már hosszabb-rövidebb kirándulásokon, de ez a 3 napos kirándulás nagyon jól esett. Talán ez a legoptimálisabb hosszúság nekem.
A 3 kétnapos kirándulást követően vettük a bátorságot, hogy megpróbálkozzunk 4 napnyi gyaloglással. Már előre tartottunk a 3. naptól, mert aznapra volt a leghosszabb távolság előjegyezve.
Pénteken reggel a 8:25-ös vonattal indultunk Szombathelyre ZSaDdal, ahova pontosan meg is érkeztünk pár perccel dél előtt. Gondoltuk, fogunk még eleget gyalogolni, ezért átsétáltunk a buszállomásra. Ekkor jutott csak eszünkbe, hogy azért egy pecsét csak jó volna a vasútállomásról hisz a parkerdei büfé az még kb. 2 hétig zárva lesz. A vasútállomáson a hölgy még nem nagyon látott kéktúrás füzetet, de azért kaptunk tőle pecsétet az átadó ablakon átpréselt igazoló füzetünkbe. A buszállomáson váltottunk egy-egy helyi jegyet majd felszálltunk a 2A jelzésű autóbuszra. A buszon egy automatikus jegykezelő működött, ami hosszában levágott egy pár milliméter vékony kis csíkot a jegyből, amit nemes egyszerűséggel a padlóra szemetelt. Na, de ahány város annyi szokás.
Negyed órával később már az uszodai megállótól indultunk tovább a Parkerdő bejárata felé. Egy igazi szocialista emlékmű mellett mentünk felfelé. Visszanézve szép kilátásunk volt a városra. Egy óra után nem sokkal elértük az igazán szemrevaló Parkerdőt. Az oladi kilátó felé mentünk tovább. Egy kemény zápor kapott el minket, hol ott erről szó sem volt az előrejelzés szerint. De mint később kiderült ez még csak a kezdet volt aznapra. Az erdőből kiérve ismét a városba kanyarodtunk. A házak között a jelzés követése kissé nehézkessé vált, így sikerült elbénáznunk a kilátó felé menő utat, és egy kis rövidítéssel kifelé haladtunk a városból Bozsok felé.
Az idő repült a távolság nem sokat csökkent - ez volt az érzésünk, mikor fél 3 felé elhagytuk Szombathelyt. A Bozsok felé menő útvonal elég elhagyatottnak tűnt, így kezdtem reménykedni, hogy talán látunk egy két vadat is. A reménykedésem meghallgatásra talált, hamarabb mint az akkor gondoltam, ugyanis pár perc múltán egy egész szarvascsorda vágtatott el előttünk a csapás végén lévő szántón. Persze a fényképező nem volt kéznél oly hirtelen. Gyorsan kiszaladtam a szántóra, hátha utánuk tudok lőni egy fotót, de persze nem így lett. A szántón a jelet keresve jöttünk rá, hogy a szarvasok lecsaltak minket a jelölt útról, de a szántó szélén tovább lehetett menni, így ott indultunk tovább. Pár perccel később egy őzike pár keresgélt táplálékot a szántó szélén épp előttünk. A fényképező persze ismét a táskában. Bosszankodtam miatta rendesen, majd megpróbáltam halkan elővenni, de a tépőzár kifogott rajtam. Meghallottak és persze rögtön kereket oldtak.
Ezután hiába közelítettünk minden tisztás és szántó felé halkan és lassan, nyoma sem volt sehol semmi vadnak. Ráadásként az eső ismét esni kezdett.
Egy keskenyebb ösvényen haladva ZSaD nyakát elkapta egy tüskés bokor, aminek hatására elküldött valakit (lehet engem a túra miatt) melegebb éghajlatra. Ez olyan hangosra sikeredett, hogy még egy közel méteres magasságú vadkan is megrémült. Kb. 30-40 méterrel előttünk az ösvényünket keresztezve csörtetett tova. A kitartó sűrű szemű eső eléggé kedvünket szegte. Hiába láttunk ismét két őzet elszaladni előttünk a fák között, nem lett jobb kedvünk. Kb. 3 km-rel Bozsok előtt elállt az eső. Egy órán keresztül mentünk az erős esőben és nagy sárban. Rendkívül megterhelő volt. Még egy őz riadt meg a távolban közeledtünk láttán. Hogy Bozsok határában a lemenő nap fénye vagy a bozsoki templomtorony látványa hozta-e vissza az életkedvünket azt nem tudom, de a lényeg, hogy ismét vidámak lettünk.
Fél hat felé elfoglaltuk a szállásunkat, itt pecsételtünk is, majd elindultunk vacsorát nézni. A Kerekes üzletházban lett volna ugyan melegszendvics, de szerencsénkre inkább tovább irányítottak minket az Imperial Pub-ba, ami igazából egy remek kis étterem. Elfogyasztottuk a jól megérdemelt vacsorát, majd visszatértünk Bozsoki pihenő névre hallgató szállásunkra.
Szombat reggel már fél 8-kor elhagytuk a szállásunkat, és lesétáltunk a Kerekes üzletházba venni valami útravalót. Nagyon szép napos, de egy kicsit hűvös reggel volt. A hideg ellenére sem maradt rajtunk sokáig a kabátunk, mivel elég meredeken indult az utunk felfelé. Párszor még visszanéztünk a ködbe burkolózott Bozsokra, miközben méterről méterre haladtunk előre. Az előző napi eső itt is a kelleténél több sarat hagyott maga után. Erdőmunkások és munkagépek mellett kerülgettük az egyre inkább felpuhuló talajt. Szerencsére mire a nap túlzottan felmelegítette volna az olvadozó sarat, mi már a sáros vidék felett jártunk.
Az időnk szerencsére továbbra is remek maradt, így semmi sem akadályozta meg, hogy élvezhessük a kőszegi hegység gyönyörű erdejét. A korábbi napok csapadéka miatt az utunk során érintett patak bő vízzel tört utat magának a hegyoldalban.
A csúcshoz közeledve ritkulni kezdett az erdő, és ismét megpillantottunk a távolban 2 őzet, akik persze már rég észrevettek minket. Kb. 5 percre rá egy kanyar után egy újabb példány keresztezte az utunk, majd a csúcshoz közeledve kb. 4 őz futott keresztbe a sűrűn sorakozó fák között. És végre megvolt az első sikerélmény, sikerült egy távoli bemozdult homályos pacát lőnöm az egyik őzikéről.
A sok izgalom, hogy itt egy őz, ott meg kettő, annyira lekötött, hogy nem is volt megterhelő a csúcs meghódítása. Írott-kőre felérve azért tartottunk vagy 40 perc pihenőt, hiszen volt bőven időnk Kőszegig eljutni, mert akkor még 11 sem volt. Hiába volt enyhe az időjárás az elmúlt hetekben, itt bizony még megmaradt egy kevés hó. A kilátóban és környékén osztrák és magyar turistákkal találkoztunk. Szerencsétlenségemre a kilátóból lefelé jövet megcsúszott a lábam, és a jobb térdemet beütöttem a vaskorlátba. Na innentől kezdve sajgott majd két hétig. Mindamellett a kilátás pazar volt. A Schneeberg is tisztán látszódott.
Elkezdtünk ereszkedni Kőszeg felé. A talaj kissé kövessé vált, amit most nagyon nem szeretett a térdem, de gravitáció jó tempóban húzott le minket a hegyről. A Stájer házak mellett elhaladva egy mókus kíváncsiskodott előttünk az út szélén. Az Óház kilátóba is felmentem és örömmel láttam meg az aznapi célunkat Kőszeget. A Hétforrásnál is szusszantunk egy rövidet, mert már kezdett kijönni rajtunk a fáradtság.
Kőszeget a Kálvária templom irányából közelítettük meg. Fél 4-re már a Kóbor Macska fogadóban voltunk. Rendbe szedtük magunkat majd benéztünk a Kék Huszár Vendéglőbe pecsételni, na meg persze jól belakni. Jártunk még egyet a belvárosban, majd visszatértünk pihenni a szállásra.
Reggel fél nyolc előtt pár perccel kiléptünk a fogadó ajtaján, majd beugrottunk a pékségbe útravalóért. Előző nap véletlenül csak egyet pecsételtünk a kéktúra füzetbe, ezért a pékségben kértem céges bélyegzőt. Rövid értetlenkedés után megkaptuk a pecsétet a füzetünkbe. Nyolc órakor elhagytuk Kőszeget és nekivágtunk a 35 kilométeres etapnak. Két-három kilométerrel később sikerült az ivótasakom szívókáját átharapni, ami miatt kb. fél liter vizem elfolyt a földre. Sebaj, legalább könnyebb lett a táska, gondoltam.
Már az előző nap láttuk a térképen, hogy az utunk során több alkalommal is 2-3 kilométeres monoton szakasz vár ránk. Nem volt ez könnyű szakasz egy cseppet sem. Nem voltak nagy szintkülönbségek, de a táv hossza, a monotonitás, az hogy még holnap is gyalogolni kell, nagyon kivette az erőnket, főleg lelkileg. Éppen ezért az út elejét kicsit megnyomtuk, hogy amikor már fizikálisan is elkészülünk, akkor lazábbra vehessük a tempót.
Tömörd határában 3 őzet zavartunk meg az ivásban, el is iszkoltak gyorsan. Háromnegyed 11-kor értünk Tömördre, ahol tartottunk egy közel fél órás pihenőt a templom melletti padon. Kincsédpuszta érintésével ismét egy 3 kilométeres egyenes szakaszt kellett legyűrnünk a szántóföldek mentén. Az unalmas szakasz után egy mesebelien szép hóvirágmező mellett haladtunk el, majd át egy kis hídon, tovább a patak partján. Egyszóval gyönyörű volt. Egy órakor ismét tartottunk egy fél órás pihenőt az Ablánci csárda előtt. Azért csak előtte, mert már pár éve bezárt. Már csak 10 kilométer volt ekkor hátra, de a lábaink kezdték feladni. ZSaDnak a talpán kezdett kialakulni egy vízhólyag réteg, nekem a sarkam kezdte levedleni a bőrt.
Ismét érdekesebbé vált a táj, sok helyen fenyőerdő mellett haladtunk. Szeleste határában egy szántóra értünk ki, ahol hiába ellenőriztem a szántóföldet, nem láttam meg a rajta csemegéző őzet, amíg észre nem vett minket és futni nem kezdett. Már kezdtem hozzászokni, hogy mindig a vad lesz a gyorsabb. Délután 4 órára értünk a pecsétet is rejtő Máté kocsmába. Nagyon jól esett ott megpihenni bő félórára. Az arborétumon keresztül mentünk az Anna vendégházba. Gyorsan rendbe szedtük magunkat, majd elfogyasztottuk a nagyon ízletes és kiadós 3 fogásos vacsorát. Ezúton is köszönet érte még egyszer, életet mentett. Este még tévéztünk pár órát majd nyugovóra tértünk.
A lelki holtpontokon már túl voltunk ugyan, de a lábfejeink már nem kívántak újabb kirándulást. De tudtuk, hogy a következő végállomásunk már a vasútállomás lesz. Reggel 7 előtt nem sokkal elindultunk. Kicsit kiábrándító volt, hogy miután a falut elhagytuk az M86-os autóutat kellett egy felüljárón kereszteznünk.
Mindez két körforgalommal megtűzdelve. Hétfő volt aznap, így a forgalom is elég erős volt reggel. Miután túljutottunk az illúzióromboló aszfaltos szakaszon a vasútállomás mellett egy szántóföld szélén haladtunk tovább. Az éjszaka volt egy kis eső, emiatt a talajban jól láthatókká váltak a páros ujjú patások nyomai.
Kecsegtetően sok lábnyomot láttunk. A fényképezőt is előkészítettem, mikor egy nádasból felröppenő vadkacsa pár rémisztette meg ZSaDot. Na, ebben a pillanatban elijesztettük ismét a vadakat gondoltam. Szerencsére tévedtem, a következő percben 3 őzike téblábolt előttünk 200 méterrel az út közepén. Ezzel csak annyi volt a gond, hogy a fényviszonyok nem voltak túl jók, és a fényképezőt 300mm-es fókusztávolsággal kézben megtartani nem az erősségem. Azért fel lehet ismerni, hogy őzikéket látunk a képen. A távolságból kb 40 métert sikerült lopnunk mielőtt észrevettek volna minket. Örültem mint majom a farkának. Végre sikerült lefotóznom ismét egy vadat. Ekkor még nem sejtettem, hogy 10 perccel később már egy szarvascsordát fogok fényképezni futás közben.
Öt szarvas keresztezte az utunkat gyors egymásutánban kétszer is. Újabb 10 perccel később úgy 150 méterre egy csapás végén megláttam 2 szarvast legelészni. Vagyis akkor még csak egynek látszódott, annak az egynek is csak a tompora lógott ki a fenyők törzse mellett. Kb. 60 méternyire sikerült megközelítenem, de az istenért sem volt hajlandó megmutatni az agancsos felét. Fél kilenc felé ismét két szarvas keresztezte az utunkat. Kb. 50 méterre előttünk szökelltek át balról jobbra. Egy szó, mint száz, Szeleste és Bögöt között elég jó a vadállomány.
9 órára már Bögötön voltunk, ahol a Coopban tudtunk pecsételni. Rövid pihenő után folytattunk utunkat Sárvár felé. Bögötöt elhagyva kicsit szemerkélt az eső de nem volt vészes, viszont a korábbi esőzések miatt akkor volt a sár, hogy egy helyen inkább maradtunk az aszfaltúton, mert csak az tűnt járhatónak.
Fél 11 felé a csényei buszmegállóban pihentünk egy kicsit. Csényét elhagyva már megláttuk Sárvár házait, ami nagyon jó érzésekkel töltött el minket. Ránéztünk az óránkra, és tudatosult bennünk, hogy ha nem kényelmesedünk el a végén, akkor a 14:27-es vonat helyett elérhetjük a 2 órával korábbit is. A csényeújmajori kápolnánál csak pecsételni álltunk meg.
Ezután már csak a gáton kellett végigmennünk, és máris elértük Sárvárt. A város szélén gyorsan átöltöztünk a kevésbé sáros szerelésünkbe, majd fél órával később, délre a vasútállomásra értünk. Megvettük a jegyeket, megkaptuk a pecséteket, és valami útravaló után néztünk volna, de ez teljesen esélytelen volt. Resti nincs, és a helyiek szerint nincs a környéken kisbolt, hogy 15 perc alatt vissza is érjünk.
Összességében egy nagyon tartalmas, jó kirándulás kerekedet ki ebből a négy napból, de most pár hétig biztos nem indulunk neki egy újabb szakasznak.
Innen már lefele vitt az utunk a Mohos tavakhoz, majd nem sokkal később kijutottunk egy aszfaltútra, ami már Kelemérre vezetett be minket. A Tompa Mihály Emlékháznál felhívtuk a szállásadót, hogy merre is van a vendégház, mert nem szívesen mentünk volna rossz irányba a fő utcán. 10 percre rá érkeztünk meg a Mohos vendégfogadóhoz. Tisztálkodtunk, vacsoráztunk, csocsóztunk egy jót és bár tudnám mitől, de hamar elálmosodtunk, ezért el is tettük magunkat másnapra.
Aggtelekre a kék jelzés mentén nyargaltunk át, de az 1 órási beengedésről pár perccel lecsúsztunk. Szerencsénkre a nagy érdeklődésre tekintettel nem csak 3-kor indult a következő látogatás, hanem közbeiktattak egy túrát 2-től is. Így volt egy szűk óránk pihenni egyet a bejárat melletti étterembe.
Jósvafőt elhagyva egyszer csak hirtelen jobbra fordultunk és felkapaszkodtunk egy hatalmas rétre. Gyönyőrű szép volt ahogy a vékony ködréteg megült a dombok közt. Itt a gps nagy hasznunkra volt, hogy megleljük a pontos irányt. Egy békésen legelésző ménes állta utunkat, de egymást nem zavarva elsétáltunk a lovak között.
Szelcepuszta előtt nemsokkal 2 szarvas legelészett a réten. Sajnos nagyon hamar kiszúrtak, így csak messziről tudtam lefényképezni őket.
A puszta után leereszkedtünk egy völgybe, ahol egy patak kísérte az utunkat egy darabon. Két kisebb emelkedőt megmászva jutottunk el a derenki romközségbe. Itt tartottunk egy nagyobb pihenőt, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk elérni a 11:30-as vonatot a tervezett 13:30-as helyett. Éreztük, hogy nem lehetetlen, ezért érdemes lenne megpróbálni. Az idő melegedni kezdett, és egy kemény emelkedőt kellett még letudnunk. 
