Borsodi, a túra sáros oldala

23. túra: OKT 25. szakasz (Bódvaszilas -> Boldogkőváralja)

Szombat reggel a 6:30-as IC-re váltottunk jegyet ZSaDdal. Meglepő módon helyjegy már csak az első osztályra jutott. Két órával később már Miskolcon voltunk, ahol a Tornanádaska irányba közlekedő kis piroskával folytattuk utunkat. Bódvaszilast fél 11-re értük el. Az idő nagyon borús volt, de szerencsére nem esett az eső. A szilasi állomáson a forgalmista leengedte a sorompót, majd ránk pillantott és adta is a pecsétet. A Rákóczi-Barlang bő 4 km-re volt, de csak délre kellett odaérnünk, ezért kényelmes tempóban indultunk el.

Bódvarákó határáig aszfaltúton kellett menni, de szerencsére csekély volt a forgalom. A barlangnál egy ideig úgy tűnt, csak ketten leszünk a déli csoportban, de az indulás előtt pár perccel befutott egy 4 fős társaság 3 kóbor kutyus kíséretében. 12:15-kor indultunk befelé a barlangba. egy ideig egy bányajáratban hatoltunk a hegy gyomra felé, majd egyszer csak kitárult előttünk egy kisebb meseország. Csúszós vaslépcsőkőn lehet a barlangot bejárni. Nem mondom, hogy ez a legszebb barlang, mert nehéz őket összehasonlítani, de azt bizton állíthatom, hogy itt ért a legintenzívebb élmény.

A 4 fős társaság nagyon ráérős volt, így sikerült 20 perces hátrányba kerülnünk a tervzetthez képest, ami már amúgy is elég kemény tempót irányzott elő aznapra. Még kb. 22 km volt hátra, és már fél 2 felé járt az idő. Roham léptekkel szeltük a métereket. Bódvarákón szinte menet közben pecsételtünk. Fel a hegyre, le a hegyről. Tornabarakony felé megkezdődött a 3 napos küzdelem a sáros talajjal. Tornabarakonyon tartottunk egy kisebb pihenőt mondván, hogy már csak kb. 14 km lehet hátra, amit csak egy pecsételéssel fogunk megszakítani. A buszfordulóban váltottunk pár szót a buszvezetővel, aki az egyetlen Tornabarakonyt érintő helyközi vonalat viszi.

Fél 4 után indultunk tovább Rakaceszend felé. Az emelkedőn nagyon fárasztó volt a sárral küzdeni, és ekkor még nem is sejtettük, hogy ennél csak rosszabb lesz. Felértünk a nyeregre, ahol teljes szélcsend honolt. Az égbolton épp egy tuba kezdett kialakulni. Még sosem láttam ehhez hasonlót. Nagyon érdekes volt. Rakacaszendre levezető ösvényt nem láttuk egyértelműen, de a gps irányba állított minket. A faluban viszonylag nagy volt a mozgás, aminek nem örültünk, de semmi gond nem volt végül. Szépen csendben mentünk végig a főutcán a pecsételő helyig. Épp szerettem volna becsöngetni, mikor egy udvari kis épületből előjött a tulajdonos. Kérésünkre rögtön hozta a pecsétet és a tintapárnát is. A pecsét őrzője viccesen megkérdezte, hogy sár van-e. Kb. derékig csaptuk fel magunkra a sarat :). Majd hozzátette, hogy Irota felé még száraz időben is sáros a talaj. Két perc nem telt bele már mentünk is tovább Irota felé.

Naplementéig már csak bő másfél óránk volt. Még nagyobb tempóra kapcsoltunk, már amennyire a sár engedte. A faluból kifele menet, barátságtalan kutyák ugatottak utánunk valamit, de szerencsére nem közeledtek. Egy ideig még elviselhető volt a terep, de kb. az utolsó 6-8 km teljesen fel volt ázva.

A sár iszonyat mennyiségű erőt vett ki belőlünk. A cél előtt 2 km-el ZSaD dobott egy hátast a csúszós lejtőn. Szerencsére nem sérült meg. Mire lement a nap, épp kiértünk az erdőből. De még mindig hátra volt bő 1 km a mély sárban. A szállásunkat fél 7 után értük el pár perccel. Túl az Óperencián vendégházban szálltunk meg. Hatalmas adag vacsora várt ránk a szálláson. Sajnos olyannyira elfáradtunk, hogy csak keveset tudunk enni az ételből. A vaskályha lobogó tüze mellett hamar elaludtunk.

Másnap fél 9 felé indultunk útnak meglepően frissen. Az előző napi fáradságnak már nem sok nyoma volt bennünk. Felsővadász felé félúton 6 kis vadmalac futott szerte széjjel, mikor megzavartuk őket a makkok összeszedegetésében a csapáson, amerre az utunk vitt. Szerencsére az anyjuk nem kívánt megismerni minket, pedig gyanítom, ott volt a közelben. A tereppel Felsővadászig nem volt semmi gond, leszámítva, hogy a faluba bevezető turistaút hasonlóan láthatatlan volt, mint Rakacaszend előtt. Sréhen leereszkedtünk a réten a faluba. A boltban tudtunk pecsételni. Tartottunk egy kisebb pihenőt is, így csak 11 után indultunk tovább. A helyiekkel nem volt semmi gond, csak a tizenévesek próbáltak bekóstolni minket egy beszólással, de mi ezt ignoráltuk, mintha nem is hallottuk volna.

Ismét felfelé vezetett az utunk. Na itt, gps ide vagy oda, sikerült vagy 600 méteres kerülőt tennünk egy szántóföld széle mentén. Elnéztük az utat, majd visszafelé nem akartunk menni, átvágni meg nem akartunk az áthatolhatatlannak tűnő bozóton, így a térképre hagyatkozva előrefelé menekültünk az elhibázott úttalan utunkról.

Kicsit morgolódva de csak felértünk a dombtetőre. És ekkor megláttuk azt, amit sosem szerettünk volna. Egy 3 méter széles út 20 cm mély sárral, erős növényzettel szegélyezve, kitérésre esélyt sem adva. Hála égnek kb. 150 méter hosszú volt csak ez az átkozott szakasz.

Nyéstán és Abaújszolnokon is megpihentünk 10-10 percre. Abaújszolnoknak csak a szélét érintettük, de nem is szerettünk volna behatóbban megismerkedni a helyiekkel. Az idő egyre jobb lett, a nap is kisütött hosszabb-rövidebb időre. Jó lett volna, ha valahol be tudtunk volna ülni egy pohárkára, de vagy zárva volt minden, vagy csak a település szélét érintettük.

Baktakék felé ismét megmásztunk egy dombot, aminek a gerincén először egy fácán rohant át előttünk, majd egy őz szaladt tova a napraforgóföldön. Később még egy vad surrant át az előttünk lévő úton, de nagyon messze volt, így nem tudtam beazonosítani, hogy vajon milyen állat lehetett.
Baktakéken fél 3 felé pecsételtünk és megpihentünk fél órára.

Fancsal felé ismét felfelé indultunk. Egy rövidebb szakaszon aszfaltúton kényszerültünk haladni. Délután 4 körül beértünk Fancsalra. Már csak kevés volt hátra, így itt is pihentünk bő fél órát. Végre volt stabilan elérhető mobilhálózat is.

Felkerekedtünk az utolsó, levezető szakaszra. Abaújdevecser határában átöltöztünk, hogy nehogy páros lábbal rúgjanak ki minket a Holdfény panzióból. A panzió kb. 800 méteres kitérőt jelentett a kékről, de ez igazán nem volt sok a kényelmes szállásért cserébe. Vacsora után még az X-faktorba is belenéztünk.

Hétfő reggel viszonylag korán indultunk, mert nem akartunk rohanni, és vár megnézésére is hagyni kellett kellő időt. Az utunk első állomása az encsi spar volt. Vettünk magunknak némi friss pékárút és üdítőt.  Encsen nagy volt a nyüzsgés, mindenki épp indult a melóba. A posta előtt kisebb sor volt, várták a nyitást. Majd minden sarkon valami eu-s projekt óriás plakátja feszített. Mi meg hosszasan gyalogoltunk a járdán Gibárt felé.

Egészen a vízerőműig aszfalton kellett mennünk. Az erőműnél becsöngettünk, és fél perc múlva már kezünkben is volt a pecsét. Átkeltünk a Hernád felett a gibárti hídon, majd felmentünk a szerpentinen. Olyan élesek és szűkek a kanyarok, hogy lámpa irányítja a forgalmat, hogy egyszerre csak egy irányból menjen a forgalom.

A folyó hosszan kísérte az utunkat, egészen Hernádcécéig. Itt jobbra fordulva már csak egy apró domb választott el minket Boldogkőváralja vasúti megállóhelytől. Az állomáson véget ért a föld út, így ismét rendbe szedtük magunkat. Innen még felmentünk a várba.

Nagyon megérte megnézni a várat. Nem csak a panoráma fenomenális, hanem az épületben van egy gyönyörű ólomkatonás terepasztalokkal teli terem is. Úgy terveztük, hogy ott fogunk ebédelni a várétteremben, de pechünkre nem nyitottak ki még 1 órás csúszással sem a kiírthoz képest. Így bíztunk benne, hogy majd a faluban találunk valamit nyitva, de a kisbolton kívül minden zárva volt. Kb. 1 órát vártunk a buszra, ami visszavitt minket Encsre, ahonnan vonattal jutottunk vissza a fővárosba miskolci átszállással.

Távolság: 62,7 km

Szintkülönbség: +1 190 m, -1 192 m

Menetidő: kb. 17:35

Útiköltség: 10 815 Ft
Szállásköltség: 7 500 Ft